A gyerekek iskolai előmenetele leginkább a szüleiktől függ. A diplomás, jobb anyagi helyzetben lévő szülők gyerekei nagyobb eséllyel kerülnek jó hírnevű gimnáziumba és tanulnak tovább nevesebb egyetemeken.

A rangsorban elől álló budai általános iskolák nem csupán kitűnő pedagógusaiknak köszönhetik a tanulóik szép középiskolai pontszámaikat – a szülők által nyújtott példa illetve a saját zsebből fizetett különtanárok szintén erősen nyomnak a latban.

Nemcsak Magyarországon, de például Németországban is így van ez évtizedek óta. A helyzetet szociológusok elemzik, újságírók tudósítanak róla – de a hétköznapi tapasztalataink alapján mindannyian sejtjük, tudjuk, hogy ez a helyzet.

Mindezek nem légbőlkapott állítások: nálam sokkal okosabbak értekeznek róla például ITT, ITT és ITT.

Amikor én érettségiztem, 1993-ban, tudtommal egyetlen egy osztálytársam ment még abban az évben külföldre továbbtanulni. Nem egyetemre, hanem egy kétéves képzésre, ahová kifejezetten magyar diákokat is kerestek, itt verbuválták őket egy írásbeli és szóbeli felvételi vizsgát is tartalmazó felvételi eljárás során. Az osztálytársam előtt a sikeres felvételi után addig láthatatlan kapuk nyíltak meg: a két év után egyetemet is végzett Németországban, és ma is ott él.

Egy beszélgetés során azt mondta, ha nem sikerült volna kijutnia Németországba, akkor is boldogult volna, hiszen járt a budapesti Közgazdasági Egyetem előkészítőjére, felvették volna oda is.

Évekkel később került ez szóba. Akkor gondolkodtam el: együtt nőttünk fel, egy lakótelepen laktunk, mégis más volt az indíttatásunk. Az ő szülei diplomásak voltak, a rendszerváltás után vállalkozók, tervekkel a saját és a lányuk jövőjét illetően is.

Nálunk fizetett különtanárnak még a gondolata sem merült fel soha. Az én apám az elsők között vált munkanélkülivé a kilencvenes évek elején, bennem ezt látva született meg az elhatározás, hogy mindenképpen tanulni fogok.

Nem volt sima az utam. Arról, hogy mennyi fogalmam volt a világról, sokat elárul, ha elmondom, hogy azért jelentkeztem német szakra, mert azt gondoltam, németet kevesebben tanulnak, mint magyar irodalmat, ebből kifolyólag itt több lesz az esélyem.

Itt tartottam 18 évesen. Fogalmatlanságom ellenére felvettek a főiskolára, de fél év után el kellett jönnöm, mert – ki hitte volna! -  a középfokú nyelvtudásom nem volt elegendő a nyelvtanári szakhoz. (Igazából a középfokot sem érték el az ismereteim, hiszen 16 éves korom után, amikor sikerült letennem a nyelvvizsgát, két évig nem tanultam németet, mivelhogy innentől kezdve nem volt kötelező a bejárás.)

Egy barátnőm anyukájának köszönhetem, hogy hallottam a lehetőségről, hogy munkanélküliként jogosult lehetek egy féléves intenzív nyelvtanfolyam elvégzésére. Fél év múlva meg is volt a felsőfokú nyelvvizsgám. Egy másik barátnőm anyukájának hála volt információm egy levelező tagozatos főiskola német nyelvtanári szakáról, amit aztán már munka mellett, a barátommal való összeköltözés után végeztem el.

A kilencvenes évek első felében maximum bébiszitternek vagy pincérnőnek mentek az ismerőseim Németországba. Csak kevesen tudtak más lehetőségekről.

Egy ismerősöm, aki ugyanabban az évben érettségizett, mint én, célzottan a legkönnyebb feltételeket támasztó főiskolára jelentkezett, tudván, hogy bármely magyarországi sikeres felvételi belépőt jelent neki a bécsi egyetemre. Az ő szülei orvosok voltak egy vidéki kisvárosban, akik élve az új lehetőségekkel és a kapcsolatrendszerükkel, mindent megtettek a gyerekeik jobb jövője érdekében.

Miért gondolkozom most mindezeken? Óraadó némettanár vagyok és anyaként is aktuális a szülők felelősségén elmélkednem. Lehetséges támogatás nélkül is, vagy akár ellenszélben is hegyeket megmászni, de nyilván sokkal nehezebb. Nyilvánvaló előnybe kerülnek azok, akiket segítenek. Lehet, hogy e sorokat olvasva vadidegenek hiperaktív helikopterszülőnek bélyegeznek, de azt hiszem, inkább élem le hátralévő éveimet ezzel a váddal, mintsem annak a lehetőségével, hogy egy nap majd a saját gyerekeim vágják a fejemhez, hogy nem segítettem eleget.

Felnőtt fejjel később elvégeztem az ELTE bölcsészkarán a germanisztikát, és az Andrássy Egyetem doktori iskoláját is megjártam. Valami mindig hajtott tovább. Ez a valami már gyerekkoromban is ott volt, ez indított el, ha bukdácsolva és kacskaringósan is, az útra.

Jó lenne, ha minél többeknek lenne simább az útja. Ehhez információkra van szükségünk, nekünk szülőknek, akiknek már van tapasztalata az életről és maguknak az érintetteknek is, akik még csak most tanulják.

Érdekes a téma, ugye? Csatlakozás a Továbbtanulás Németországban és Ausztriában facebook csoporthoz ITT.

A kép forrása: Pixabay, Nikolayhg